Reméltem, hogy egy új album miatt kell majd reaktiválnom ezt a blogot, de sajnos nem így alakult. 
Szép, végre nyugis vasárnapnak indult, de Benyo üzenete reggel teljesen kiütött, még most sem bírok teljesen napirendre térni, hogy kedvenc bandám basszusgitárosa még csak 48 évesen elhunyt.

Az okokat nem tudjuk, nem is akarok spekulálni, nem is tartozik annyira ránk. Lethal azt mondta tartsuk ezt tiszteletben és ebben partner is vagyok.

Tudtuk, hogy volt sérvproblémája (itt előröppent korábbi májátültetéses sztori is, erről bevallom őszintén nem tudtam), volt is jó pár éve, ahol nem turnézott a bandával, de az utóbbi években újra aktívan nyomta velük. Kissé megöregedett, de amúgy jól nézett ki, új dal is kijött, kicsit úgy tűnt, hogy a banda végre összeszedte magát. Erre jön ez a hír.

Nem röstellem, nyeltem a könnyeimet, most is néha rám jön órákkal később is. Sokat jelentett nekem Sam Rivers, nem csak azért, mert kedvenc bandám alapítótagja. Az együttesen belül is talán ő volt a legkevésbé zűrös. Sosem nyomta magát az előtérbe, nem voltak gázos megnyilvánulásai. A rajongókkal is ő ápolta a legjobb viszont. Emlékszem amikor telefonszámot cserélt, de kirakta még a jelenlegi számát, hogy bárki felhívhatta. Sokan éltek is vele és a visszajelzések alapján nem úgy tűnt, hogy megbánta volna ötletét. Én is minden bátorságomat összeszedve tárcsáztam, de nem jártam sikerrel. Pedig még a Domino kártyámat is jól feltöltöttem, hogy nehogy ezen múljon, mert biztos nem lett volna olcsó.

Ő volt az, aki rajongói fórumra is regisztrált és időnként válaszolt kérdésekre, amikor a Limp Bizkit körül teljes kuss volt, hogy mi a franc van már. 

Ő volt az, aki a VOLT fesztiválon kijött a VIP részlegből és mászkált a pórnép között és még azt is kivárta, míg kiszerencsétlenkedem a rohadt "Live in Rock im Park" DVD-met, hogy aláírhassa majd összeálljunk egy közös képre. Azóta is ott van a nappalimban ez a kép, büszke trófeaként. A banda többi tagja még a kerítéshez sem jött ki, pedig Frednek kb 4 méter lett volna, hogy pacsizzon velünk.

Nem vagyok zenész, nincs is arra szakosodott szakértői fülem, de nálam az ő munkájával tudatosult igazán, hogy a basszusgitár mennyit hozzá tud adni tényleg egy-egy dalhoz. Sokan talán a legemblematikusabb basszusgitáros témájának a Re-Arranged-et tartják, amiben valóban van igazság, nekem akkor is a "The Truth" a kedvencem. Az ő felvezetése az egyik fő ok, hogy talán a második legkedvencebb Limp Bizkit dalom ez a relatíve ismeretlen mestermű.

Sam Riversnek 2019-ben volt még egy alternatív projektje Sleepkillers néven, párszor meghallgattam. Annyira nem hozott lázba, de ez is mutatta, hogy nem akart a seggén ülni, amikor a banda maradéka kényelmesen elvolt a többnyire lelketlen best-of fesztiválos turnékkal.

A banda eddig is bizonyította, hogy ideiglenesen tudnak rotálni tagokon, szóval jó eséllyel ez nem fogja az együttes végét jelenteni, de hogy már nem lesz ugyanaz, az számomra biztos. 

Nagyon megviselt ez a hír, mindig azt gondolja az ember, hogy ez csak a többi bandánál van, holott hülyeség, de a rajongó már csak ilyen. Lehet az is visel meg ennyire, hogy ilyen fiatal volt még, 5 évvel volt idősebb nálam. Nyilván nekem nem volt rocksztár múltam (és ami ezzel jár), de akkor is. Egy Bud Spencer is megviselt, de ő legalább már a 90 felé közelített, az teljesen más (plusz már vagy 10x korábban halálhírét keltették).

Nyugodj békében Sam, én a magam részéről ténylegesen el tudom mondani, hogy sosem foglak elfelejteni, munkásságod nagy hatással volt az életemre.

Másképp képzeltem el, ahogy egy örökkévalóság után meghallgatom a szeretett Limp Bizkitem új albumát. Régebben volt, hogy lógtam főiskoláról, hogy meghallgathassam, vagy munka után jártam a boltokat, hogy a nagy EU-s országban mégis hol lehet kapni még zene cd-t, mikor az másutt már napok óta megjelent. 

Tagadhatatlanul kényelmesebb az ember dolga most: Megvárta a vasárnapot és megnyitotta a streaminget (nálam Deezer). Ennek ellenére azért szívesen hallgattam volna újra cd-ről, a szobába bezárkózva (mert azóta már gyerek is van, és ahol gyerek van, ott non-stop alapzaj is). Szóval akkor fel a hangszigetelő fejhallgatót, feleséggel ledumálva, hogy akkor most (csak) 31 pecig légyszi ne zavarjon senki. Közben azért gesztenyét vagdostam, de ez más történet.

Banda talán legismertebb/legjobb rapszámának nagyon érdekes keletkezéséről mesél annak producere. Sok teljesen új információkat tartalmazott számomra és hallhattuk a dal eredeti beatjét, ami aztán át lett dolgozva (szerencsére). 

Szürreális fordulat egy közel egy évtizedes történet végén: Embertelenül sok ígérgetés (és nevezzük nevén, hazudozás) után, mondhatni elég váratlanul ért szerintem mindenkit, hogy egyszerűen csak bejelentik, hogy "ja amúgy pár nap múlva, október 31-én kijön az egész album". Ami a sokadik átnevezés után "Still sucks" ("még mindig tré") névre hallgat. Szerintem mostanra azért már talán a nagy mainstream túllépett azon, hogy a LB fikázás tárgya kell, hogy legyen, emiatt nem tudom mennyire szerencsés ezt meglovagolni 2021-ben (legkésőbb a közel 20 éves "It's cool to be a hater" akciójuk után azt hittem ezt az öniróniás felfogást letudták már).

Kijön az album úgy, hogy nincs hozzá cd (vagy bakelit, ahogy ma már újra trendi), nem készült hozzá hivatalos klip (a Dad Vibes-hoz készült dalszöveges videó egy rajongói termék, csak "átvették") és másfajta merchandese termékek sem jelentek meg. Értem, hogy digitális kor meg minden, de nah... Nekem ez valahogy így annyira nem funky, remélem utólag azért megjelenik legalább CD-n, hogy a Bizkit kollekció részese lehessen.

De az ilyen amatőr előkészítést most tegyük félre, örüljünk, hogy végre valahára tényleg új Limp Bizkit számokat hallgathatunk, ki hitte volna ezt pár éve. Adjuk meg a módját, írjátok meg, nektek hogy tetszik, majd szerintem pár alaposabb hallgatás után írok egy kis véleményezést is. Bring it ooon!!

01. “Out Of Style”
02. “Dirty Rotten Bizkit”
03. “Dad Vibes”
04. “Turn It Up, Bitch”
05. “Don’t Change”
06. “You Bring Out The Worst In Me”
07. “Love The Hate”
08. “Barnacle”
09. “Empty Hole”
10. “Pill Popper”
11. “Snacky Poo”
12. “Goodbye”

A chicagoi fellépés előtt készült. Sajnos John hiányzott róla

Ahogy már az előző bejegyzésben olvashattátok, 1-1 koncert végén benyomtak levezetésnek valami új számot (miért nem adják elő élőben??) és bár egyik sem a keménységéről lesz emlékezetes, azt nem lehet tőlük elvitatni, hogy a groovy faktor mindenképp bennük van. Már pár koncert és talán tekinthetjük úgy, hogy végre megkaptuk az új albumot, amit már kínosan sok ideje ígérgetnek. Remélem ez már tényleg annak a jele, hogy valóban komolyan veszik ezt a projektet

Ideje reaktiválni a blogot egy kicsit, ha már a banda körül is történik valami. Míg a pandémiás időszakot a zenekarok többsége kreatívan használta, a Limp Bizkit nem úgy tűnt, hogy nagyon megerőltette volna magát. Ugyanakkor hihetetlen módon, 7 évvel az Endless Slaughter után úgy tűnik ténylegesen be lett fejezve egy pár dal abból a 30-40-ből, amely az utóbbi évtizedben félkészen ott hevert pár merevlemezükön.

Az elmúlt napok koncertezései során a fellépés után úgymond outrónak be-beraktak ilyen számot, ezeket egy külön bejegyzésben találjátok meg. Annyit még elárult, hogy a kb 8 éve beharangozott "Stampede of the Disco Elephants" album címe "Dad Vibes"-re változott. Nem tudom, nekem az ormányos táncosok szimpatikusabbak voltak, de lehet, hogy a Dad Vibes jobban illik ahhoz az új karakterhez, amit Fred kitalált magának 2021-ben.

Amikor a rajongók évek óta az innovációt hiányolták (na meg új zenét), valahogy nem hiszem, hogy arra gondoltak, hogy Fred Durstnél ez abban merül ki, hogy beöltözik egy 70-es évekbeli autókereskedőnek. Nagyobbik baj, hogy sok dalt szerintem el is ront ezzel, mert a paróka miatt ugrálni sem mer (meg hát ő is már 50 feletti), plusz elidétlenkedi a refréneket, hogy úgy adja elő azokat, mintha épp egy "Earth, Wind & Fire" coveregyüttesben lenne (olyan mikrofontartással). Képzeljétek el így a "Pollution"-t, amit elő is adtak a héten, de így kb szart sem ért.

Az legalább pozitív, hogy Lethal bár látványosan megöregedett (és meghízott), elég jól nyomja, Sam is belead mindent, bár ő meg már-már ijesztően lefogyott. A doboknál John-t hiába keresitek, állítólag beteg (remélem nem korona), az ő helyét a Marilyn Manson dobos Brandon Pertzborn vette át ideiglenesen.

A setlist terén sok innovációra ne számítsatok, de hogy ne legyek túl negatív, rohadt jó újra sok-sok év után egy pro-shoot felvételt látni és azért láttunk már szarabb performanszt is tőlük.

Egy még viszonylag kicsi Youtube csatorna (még most fel lehet iratkozni, hogy később elmondhasd, hogy már akkor követted, mikor még nem volt egy millió követőjük) készített Lee-vel egy szabad beszélgetést, ahol végigmennek életének zenei állomásain, legnagyobb fókusz persze a Bizkiten volt. Élvezet volt hallgatni, főként hogy nem kelett figyelni a műsoridőre és így egészen mély gondolatok is előjöttek.

Rendkívül érdekes történeteket mesél és főként az előadásmódja nagyon szórakoztató. Amilyen kalandos élete volt, valóban megérdemelne egy filmet (az más dolog, hogy senki sem pénzelne egy ilyet).

Emellett megemlít egy "Red" című dalt még a Bizkit legelső demós korszakából, amit nagyon vadnak titulált és imádta. Teljes rejtély, hogy ez a dal tényleg létezik-e, mert még soha senki nem hallott erről, vagy csak összekever valamit. Mike Smith-ről is szó esik, hogy hogyan is volt az ő távozása

Nincs sajnos ezen mit szépíteni, a banda az utóbbi jó 5 évben az esetek döntő többségében olyan lelketlen hakni koncerteket ad elő, hogy én a számomra borzasztó Szigetes koncert óta nem vagyok hajlandó rájuk egy forintot is költeni, egészen addig, amíg nem adnak ki végre egy új albumot.

Ízlelgessük egy kicsit a dolgot: A Gold Cobra album 2011-ben, azaz mondhatni kereken NYOLC évvel ezelőtt jelent meg. Azóta kaptunk pár új dalt (Lightz, Ready 2 Go, legutóbbi új daluk is ÖT éve jelent meg a mai napig marha jó és bevállalós Endless Slaughterrel.

Azóta 1-2 évente tolnak Európában klubkoncerteket és többnyire fesztiváloznak. Setlisteket illetően a klubkoncerteken valamivel jobban jár az ember, mint a fesztiválokon, de sajnos a sablonok ugyanazok maradtak:

-Eszméletlen sok leállás dalok között
-Még annál is több idegörlő feldolgozás
-Nulla változatosság

Vegyük sorba:
1. Világos, hogy nem a legfiatalabbak már, de teljesen elfogadhatatlan számomra, hogy 1-1 dal között akár 2-3 percig is elhülyülnek, ezzel húzva az időt. Nézzetek meg egy Slipknotot, korban hasonlóan állnak és MASZKOKBAN negyedannyi megszakítással élnek

2. Hogy miért kell lassan egy évtizeden át Rage against the machine-t, Metallicát, Nirvanát (stb) nyomni a saját dalaik helyett, számomra felfoghatatlan. Szigeten láttam, hogy a félrészeg fesztiválozónak tök mindegy igazából, csak ismerje és ő elvan. Mint rajongó, ugyanakkor ez számomra dühítő, mert cserébe nem játszanak egy csomó olyan számot, ami a rajongóknak kéne, hogy szóljon.

Itt egy példa, ami mindkét pontot remekül bemutatja. Remek mikor Wes még meg is jegyzi, hogy mindig kapja az üzeneteket, hogy mindenki utálja a feldolgozásokat, de leszarják.

De ha még saját dalt is játszanak, akkor is elhülyülik. 3 perc leállás, rajongót beraknak gitárosnak, Wes elénekli az Eat you alive-ot, aminek még a szövegét sem tudja és köztudottan lenézi az egész Results May Vary albumot amin ez a dal van, hiszen akkor még a bandában sem volt.

Most képzeljétek el, hogy kiperkáltok 40-50 eurót egy jegyért és ezt kell néznetek.

3. Ha egy banda tök ugyanazt a koncertet adja elő, még nem kell, hogy feltétlenül baj legyen, ha az illik a performansz karakteréhez. Egy Rammstein egy színházi előadás, egy Limp Bizkit sosem volt az. A közönségtől függnek, az interakciótól, igazán lehetne variálni rendesen a setlisteken. Folyamatosan ugyanazok az elemek, My Generationnél az énekeltetés utáni kamu bevadulás, közvetlenül utána jön a Livin' it up, régi számokból max az első refrénig van valami. Most lett 20 éves a Significant Other, turnézhatnának csak azzal az albummal, de semmi. Szerintem még eszükbe sem jutott a jubileum.

Szóval itt tartunk most és tesszük azt már sok éve. Az egyetlen pozitívum, hogy Lethal végre visszatért (és jót is tett a fellépéseknek) és idén már végre Sam is vállalja újra a fellépéseket a porckorongsérve után.

A folyamatos halandzsák az új albummal folyamatosan fellángolnak időközönként, én már egy szavukat sem hiszem. Állítólag sok anyag megsemmisült a szörnyű kaliforniai erdőztűzben (ahol Fred háza konkrétan szénné égett), amit még speciel el is hiszek, de a korábbi megnyilvánulásokból kiindulva, már kb 3 albumnyi anyag vár csak arra, hogy Durst úr végre felkapja a seggét és felénekelje a dolgokat.

Elkeserítő az egész, egy profi menedzsmenttel rendelkező banda már rég kiadott volna évekkel ezelőtt legalább egy lemezt a Results May Vary éra kiadatlan dalaiból, amelyek nagyrészt kifejezetten király számok.

Lusták lettek és amíg hívják őket fesztiválhaknikra, amikre nem kell nagyon készülniük, úgy vannak vele, hogy minek az egész...

Heteken belül fellépnek a Campuson és még csak nem is izgat. Hogy jutottunk el idáig a kedvenc bandámnál... Közben lehet nézni a 2000-es évek nagy rockbandáit, akik idén sorra megjelentetik a lemezüket és egy Slipknot fesztiválon is olyan koncertet adnak elő, mintha klubos fellépés lenne. Így kell ezt csinálni.